„Kik szervezték a lagzidat? Bómanczék!” Olyan mini-párbeszéd ez, ami Kalocsán, vagy a környékben viszonylag gyakran elhangzik, hiszen több mint másfél évtizede vált Bómanczné Wéber Rita és Bómancz Miklós a rendezvényszervezés, azon belül is az esküvői „ágazat” emblematikus párjává. A „kalodekorosok”, ahogy szintén szokás hivatkozni rájuk, pincérként kezdték, civil foglalkozás és családi élet mellett alapították meg és vitték sikerre a KALODEKOR Kft-t, amelynek köszönhetően rengeteg párral és családdal osztoztak és osztoznak a mai napig életük legszebb pillanatában. Nekik az a dolguk, hogy álmokat váltsanak valóra, mesélték lapunknak adott interjújukban, ennek minden szép és nehéz feladatával együtt, amelyekbe ugyancsak exkluzív bepillantást engedtek. Ahogyan abba is, hogyan ismerkedtek meg egymással, milyen volt az ő nagy napjuk és azt is megtudtuk, hogy ABBA vagy AC/DC szól az autóban a Duna-partra menet.

– Annyi embert ismertek és annyi ember köszön rátok vissza a boltban, ha csak egy hétköznapi bevásárlásra mentek, de vajon ők mind valóban ismerik Bómanczékat? Ti hogyan válaszolnátok erre a kérdésre: kik Bómanczék?

Rita: Élelmezésvezető vagyok a katolikus iskolában, amit nagyon régóta csinálok és szeretem is. A rendezvények úgy kerültek képbe a történetünkben, hogy ott volt az a gyönyörű aula, és felmerült, hogy tartsunk ott programokat. Először csak a dekorációért feleltünk, aztán elkezdtünk menüsort is összeállítani, majd jöttek a lakodalmak, és elkezdte a dolog kinőni magát.

Miklós: Én pincérként dolgoztam, de az az életforma nem igazán volt összeegyeztethető a családdal. Így váltottam, és a börtönhöz kerültem, ami nyugodtabb életet biztosított, viszont kevesebb pénzzel is járt. Ahogy cseperedett a kislányunk, elkezdtünk pincérkedést vállalni lakodalmakban. Taxi (Takács László – szerk.) volt a brand, a név, akit mindenki ismert és keresett. Hozzá futottak be a felkérések, én meg elkezdtem letárgyalni azokat, így indult a közös munkánk.

– Most körülbelül tizenöt évvel járunk a ma előtt. Akkoriban hogyan működtetek, hogyan vettétek ki a részeteket például egy lakodalomból?

Miklós: Ha volt egy lakodalom, a főzésről és mindenről, ami ehhez tartozott, gondoskodott a pár, illetve azok családjai, mi pedig felszolgáltunk. Akkor már Rita is velünk volt. Közben elkezdett dolgozni az iskolában, ahol valóban felmerült, hogy kezdjünk valamit az aulával. Emlékszem, hogy tartottak ott egy szülők-nevelők bálját, mindenféle dekoráció és különlegesebb körítés nélkül, amin mi is pincérként közreműködtünk. Ekkor megfogalmazódott, hogy ebből a helyből tényleg ki lehetne hozni többet. Bő tíz évvel ezelőtt kezdődött rendezvénytérként működni az aula. Ekkoriban még csak felszolgáltunk. Én akkorra a börtön textilipari cégéhez kerültem, ahol lett rálátásom a textilekre. Láttam egy dekoros cég munkáját és megfogalmazódott bennem, hogy ezt mi is meg tudnánk csinálni. Amikor bárkinek szóba hoztuk, hogy ezzel szeretnénk foglalkozni, mindenki próbált lebeszélni bennünket.

Rita: Nem hittek bennünk talán még a saját szüleink sem.

– Mi lehetett ennek az oka?

Rita: Talán az, hogy ők konkrétan abban az időben nőttek fel, ami nem azt erősítette az emberben, hogy vállalkozóként, a saját lábadon állva elérhetsz komoly sikereket.
Miklós: Amikor Kalocsán egy parkolóban megálltam a „székszoknya” feliratú kocsival, egy régi tanárom leszólított, és megkérdezte tőlem, hogy ugyan, mi az a székszoknya? Rengetegen voltak egyébként így ezzel akkoriban, amikor a dekoros pályafutásunk indult.
Rita: Anno 2004 környékén talán mi kezdtük el ezt ilyen formában behozni Kalocsára.
Miklós: Megjegyzem, hogy mi a mai napig ezzel párhuzamosan rengeteg dolgot csinálunk. Van például fenyvesünk, meggyesünk, amit én a mai napig fejlesztenék, de Rita ebből már igyekszik inkább visszahúzni.

Rita: Nálunk tényleg én vagyok a kapcsolatban a fék. Miki egyre nagyobb dolgokban gondolkodik, amiből muszáj kicsit visszavenni.

– Ez a rendszer jól működik nálatok? Hogy Miki, aki húzna, és te vagy a két lábbal földön tartó?

Rita: A vállalkozásunkban szerintem mindkettőnknek nagyon fontos a szerepe. Én biztos vagyok abban, hogy egymás nélkül ez a mai napig nem működne.
Miklós: Amikor a KALODEKOR Kft.-t kezdtük, nagyon nehezen indult be a dolog. Talán még Rita sem bízott benne teljes mértékig. Azután, ahogy telt az idő, rövidültek a munkafolyamatok, sok-sok tapasztalatot szereztünk, elkezdtünk észszerűsíteni, finomítani és ezzel rengeteg időt-energiát spóroltunk. Sok ötletem volt, amiről a gyakorlat hol beigazolta, hogy jó volt, hol nem, de ilyen téren soha nem fogtak engem vissza. Amióta kinőttük magunkat, és nem csak dekorálunk, felszolgálunk, hanem ételt-italt adunk, kitelepülünk, azt látjuk egyébként, hogy az érdeklődők is a minőséget várják. Inkább megfizetnek egy szolgáltatást, de nekik ne legyen dolguk-gondjuk, viszont tudják, hogy minden rendben lesz.

Rita: Ehhez viszont el kellett jutnunk egy olyan pontra, hogy a maximalizmusunk profizmussá érik, és mellé összeáll egy olyan csapat is, akivel együtt tudunk dolgozni, és ugyanazt a szemléletet képviselik, amit mi.

– Mit takar az, hogy a „ti szemléletetek”?

Miklós: Az egyik alapvetésem, hogy ha valaki azt mondja, hogy „jól van az úgy”, akkor baj van. Ez a burkolt célzás arra, hogy „tudom, hogy nem jó, de majd nekik jó lesz, nem érdekel”. Ilyen nálunk nincsen. Bár a kívülálló szemnek talán nem tűnik nagy vagy bonyolult dolognak, amit csinálunk, de egy jó lakodalom összeszervezésében nekünk napok munkája áll a nagy nap előtt, akkor, és utána is. Egymás nélkül ezt biztosan nem tudnánk ilyen minőségben csinálni.

Fotó: Atti
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/11. számában olvashatjátok el.