Benedek Viktória neve nem cseng ismeretlenül a helyi zenei élet és a tehetségkutatók világát követők számára. Az ifjú tehetség tavaly a „Hang vagy!” kalocsai többfordulós versenyen mérettetett meg és ért el szép eredményt, azóta elkészült első saját dala és videóklipje is. Neve viszont már ezt megelőzően ország-világ előtt ismertté vált, amikor 2016-ban úgy énekelte el Cserháti Zsuzsa „Elfelejtett dalát” az X-Faktor tévéműsorban, ahogy azt kevesek tudják. Hangja és története – miszerint szülei lemondtak róla és nevelőszülőnél él – egyaránt megérintették a zsűrit. Viki azóta rendszeres fellépője helyi és környékbeli rendezvényeknek, együtt énekelhetett már nagy kedvencével, Dolhai Attilával, és ami ennél is fontosabb, meleg otthonra és szerető „pótmamára” lelt nevelőanyukája, Erzsi személyében. Erről mesélt a gyermeknap után magazinunknak.
– Emlékszem, hogy 2016-ban találkoztam először a neveddel és az arcoddal abban a bizonyos tévéműsorban. Hogyan jutottál oda?
– Igazság szerint keresztanyumék neveztek be. Ez volt a ballagási ajándékuk, mert mindig is bennem volt, hogy kipróbálnám magam a tehetségkutatóban. Mama már annyira nem lelkesedett érte, de végül beleegyezett. Akkor 15 éves voltam, úgyhogy kicsit hezitáltam, mert a tudat, hogy amit csinálok, benne lehet a tévében, megingatott. Végül mégis belementem.
– Ekkor mióta énekeltél?
– Körülbelül 2010 óta. Kezdetben csak otthon énekelgettem, aztán szerveztek egy musical-estet Császártöltésen, amire egy barátnőmmel az anyukája buzdítására elmentünk, merthogy én császártöltési vagyok. Emlékszem, hogy ott a „Valahol Európában” darabból énekeltem egy rövid szólót, balerinának öltözve.
– Mennyire voltál felkészülve arra, hogy amit az X-Faktorban mondasz, arra rengetegen figyelnek majd?
– Egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Most sem vagyok sokkal idősebb, de azért csak eltelt azóta három év, és 15 évesen én abba tényleg nem gondoltam bele, hogy mit fogok kapni, ha nyíltan beszélek például a gyerekkoromról, és azzal esetleg kit bántok meg akaratomon kívül is. Nekem eszembe sem jutott sajnáltatni magam! Erzsi mutatott rá utólag, hogy akár a mamát, akár anyut megbánthatta, amit elmondtam, még akkor is, ha ez a rengeteg munka közepette tényleg csak kiszaladt a számon, aztán az interjút készítőknek nyilván felkeltette a figyelmét.
– Magát a történetedet, hogy nem a klasszikus értelemben vett családban élsz, gondolom, azért nem bántad, hogy vállaltad, mert ez még akár fogódzó is lehet sok sorstársadnak…
– Nem, azzal semmi gond nincsen, hogy nevelőcsaládban élek. Talán arra kellett volna jobban figyelnem, hogyan mondom el, amit elmondtam. Egyébként azon is látszik, hogy mennyire zavarban voltam, hogy amikor megkérdezték, honnan jöttem, rávágtam, hogy Fajszról, mert tényleg onnan mentünk fel Budapestre, aztán még azt is hallgathattam, hogy miért nem mondtam el, hogy császártöltési vagyok.
– A tévéműsor előtt hogyan alakult az életed?
– Nyolcéves koromig anyukám édesanyjánál laktam. Aztán amikor elkezdtem anyumat látogatni, elkezdtek megkavarodni a dolgok a fejemben. Nyolcéves koromtól anyunál voltam a húgommal és öcsémmel együtt két évig Garán.  Ez elég kemény időszak volt. Innen költöztünk tovább Soltvadkertre, ahonnan húgommal visszakerültem mamához, öcsém pedig az apukájához. Őt akkor láttam utoljára. Gondolkodtam rajta, hogy keressem… De arra jutottam, hogy nem akarom megkavarni. Kicsi volt, amikor elváltunk. Tehát mamánál voltunk, aki nevelő nagyszülői státuszban viselte a gondunkat. Ez volt az az időszak, amikor a testvéremet elkezdtem igazán közelinek érezni magamhoz, és megfogalmazódott bennem, hogy Cintia az én kishúgom, és őt meg kell védenem mindentől. Arra emlékszem, hogy az a pillanat igazi hidegzuhany volt, amikor a ballagásom után a szoba közepére összepakolt holmijainkat nézve tudatosult bennem, hogy el kell mennünk a mamától és valószínűleg nem jövünk vissza.
– Ekkor kerültetek a mostani családodhoz?
– Igen. Előtte mi már találkoztunk Erzsivel és az örökbefogadott lányával, Denizával, meg az akkori nevelt lányával, Vandával, aki aztán betöltötte a 18. évét, és elment. Emlékszem, hogy a Barokk Kávézóba ültünk be. Még az is megvan, hogy milyen ruha volt rajtunk és melyik asztal volt a miénk. Arra is emlékszem, hogy sírtam és a világon mindenre és mindenkire dühös voltam, még Erzsiékre is, pedig ők aztán semmit nem ártottak nekem.
– Mi járt a fejedben?
– Hatalmas kavar. Bizonytalannak tűnt minden. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd náluk lakni. Visszagondolva is nagyon kusza a fejemben ez az időszak. A legélesebb emlékem, hogy mamánál bepakoljuk a cuccainkat a kocsiba, és elindulunk. Olyan volt, mint amikor filmet nézel, mintha kívülről látnád magad, ahogy a ruháidat zsákokban és táskákban bepakolják egy autóba, és viszik veled együtt egy vadidegen helyre. Előttem van, ahogy elbúcsúztunk mamától, és az is, hogy tudtam, ettől a pillanattól minden megváltozik. Fura, de nem akkor volt a legnehezebb, amikor elhagytuk a császártöltési házat, és integettünk, hanem valahol a Fajsz és Miske közötti úton szakadt el a cérna. Tízéves koromtól azt hittem, hogy a mama lesz a biztos pont… emlékszem, hogy próbáltak vigasztalni az úton, de nem tudtam abbahagyni a sírást.
– Milyen volt a megérkezés Erzsiék otthonába?
– Már minden holmink oda volt készítve gondosan az ágyunkra, közte egy olyan személyes kis meglepetéssel, ami nagyon jólesett. Aztán elkezdtük kipakolni a cuccainkat, és jött egy holtpont, amikor tesómmal leültünk az ágyra, egymásra néztünk, és sírtunk. Cinti akkor volt 11 éves, én meg legszívesebben csak ordítottam volna a világra, de mivel ott ült mellettem, az lebegett előttem, hogy ezt nem láthatja. Úgy éreztem, hogy muszáj tartani magam miatta is. Ő ritkábban pityeredett el, de biztosan rengeteget őrlődött belül. Nagyon próbáltam figyelni rá, hogy ne lásson sírni. Ha úgy éreztem, hogy nem bírom visszatartani, inkább elvonultam.
– Mikor jött el az a pillanat, amikor már nem akartál sírni?
– Nem is tudom… de nagyon gyorsan eljött, mert lehetett érezni azt a kedvességet és törődést, ami ott körülvett minket. Talán két-három nehezebb hét volt, aztán megfogalmazódott bennem, hogy ezt a helyzetet nemcsak nem tudom, de talán már nem is akarom visszacsinálni.
– Mikor kezdted azt érezni, hogy már jól vagy, rendben vagy?
– Ez egy hosszabb folyamat volt. Sok mindent csináltunk együtt, de arra nagyon emlékszem, hogy milyen jólesett, hogy Deniza felkarolt, és többször elvitt bulizni Fajszon. Aztán ott voltak, illetve vannak a közös ebédek. Erzsi anyukájánál az, hogy délben együtt az asztalhoz ülünk, az szentírás – amikor nincs iskola. Ezek mind-mind olyan alkalmak voltak, amik szépen összekovácsoltak bennünket, és olvasztottak minket egy családdá. Erzsiék az ünnepeknek is megadják a módját. Emlékszem, hogy nekem teljesen vissza kellett szoknom például ahhoz, hogy karácsonyra készülünk, fát állítunk, és én lepődtem meg magamon a legjobban, amikor tavaly otthon feldobtam, hogy süssünk együtt mézeskalácsot.
– Ma már tudod nyugodt szívvel azt mondani, hogy „a lehető legjobban történtek a dolgok”?
– Most már igen. Nekünk is könnyebb lett egy idő után, meg talán mamáról is nagy teher szakadt le. Lehet, hogy neki is jobb, hogy ennyi idősen nem egy kamaszodó és egy kamasz gyereket kell terelgetnie. Tudom, hogy sajnálja, hogy így alakultak a dolgok, de ő is a legjobbat akarta nekünk, és végül semmi rossz nem származott a kialakult helyzetből. Olyan ember mellé kerültünk, akit ma már, ha nem is nevezek anyukámnak, úgy érzem, vagyunk olyan közel egymáshoz, mint egy jó anya-lánya páros.
– Milyen mintákat látsz Erzsitől? Mit tanultál tőle?
– A világon mindent! A minták, amiket egy szülő adhat a gyermekének, azok nekem tőle mind megvannak. A kérdéseimre, amelyekből gyakran nagyon sok van, mindig választ kapok. Ha problémám van, evidens, hogy hozzá fordulok. A legjobb, hogy ezek már maguktól értetődően történnek. Persze, mindenre nem tud felkészíteni, de ami tőle telhető, azt megteszi.
– Nemrég volt anyák napja. Hogyan ünnepeltétek?
– A mamákat felköszöntöttem, anyut nem. Erzsit is megleptük. Mivel nagyon szereti az ingeket, autóba ültünk Denizával, és vettünk neki felsőket és egy marcipános csokit, mert a marcipán is nagy kedvence. Az ő mamájának virágot választottunk, ami nem volt könnyű, mert rengeteg van már neki otthon.
– Hogyan látod a jövődet?
– Egyelőre még nem teljesen tisztán. Azt tudom, hogy 24 éves koromig lehetek Erzsinél, 18 éves korom után utógondozásban. Az elképzelhetetlen számomra, hogy egyszer megszakadna vele a kapcsolat. Felkarolt, terelgetett, terelget bennünket a húgommal. Nem tudom elképzelni, hogy ezt ne adjam neki valahogyan vissza.
– Megfordul még néha a fejedben, amit abban a bizonyos X-Faktoros videóban mondtál: hogy jó lenne, ha a szüleid büszkék lennének rád?
– Igazából ezt már elengedtem. Apámat nem is ismerem… és van ma már, aki büszke rám. Nem akarok harcolni azért, hogy valaki szeressen és támogasson. Vannak, akik kéretlenül is megteszik, nekem ennél nem kell több.
– Miért az „Elfelejtett dalt” választottad anno Cserháti Zsuzsától?
– Nem gondoltam ezt át túlságosan, de mindig is vonzottak azok a dalok, amik valami egészen megfogható érzést vagy üzenetet közvetítenek. Egyébként ezt a dalt nagyon szerettem is énekelni.
– Milyen dalokat énekelsz a legszívesebben?
– Szeretem a magyar dalokat, és úgy érzem, hogy ezeket jobban át tudom adni magamnak és a hallgatóknak is.
– Vannak, akik azt mondják, hogy amikor közönség előtt énekelsz, mindig kiteszel egy darabot a szívedből a színpadra. Más úgy fogalmaz, hogy olyan ez, mintha ruha nélkül állnál egy csomó idegen előtt. Te mit érzel, amikor színpadra lépsz?
– Azt, hogy teljesen kitárulkozol. A dolog már a dalválasztásnál kezdődik, aztán a csúcs tényleg az, amikor felállsz a színpadra. Ezt is kívülről nézve egy filmszerű jelenettel tudom érzékeltetni: olyan, mintha szétnyílna a mellkasod és egy csomó apró lepke röpülne ki belőle, és mindegyik valami mást hordozna, vagy próbálna közvetíteni. Ahányféle lepke repked ott, annyiféleképpen tudja azt a dalt befogadni a közönség.
– Ha Erzsit egy dallal kellene meglepned anyák napján, akkor mit énekelnél neki?
– Most készült el egy dal az országos „Befogadlak” kampányhoz a gyermekvédelemben élő gyerekekért, amit többek között Oláh Gergővel, Szolnoki Péterrel és több hozzám hasonló, nevelt gyerekkel énekeltünk fel Budapesten. Ott és akkor a stúdióban volt egy pillanat, amikor éneklés közben ránéztem és úgy éreztem, hogy ennek minden sora neki szól, rólunk szól. Talán ezt énekelném.
Bár a dal az interjú készültekor még nem jelent meg, az említett kampány Facebook-oldalára felkerült belőle egy rövid videórészlet – íme, egy szösszenet a szövegből:
„Nincs otthon többé már, csak elmúlt boldogság.
A vágyamat, a szívemet félve nyújtom ám,
Sok hűtlen könnycsepp már tovaszáll. Te segíts ezután!
Óvj a gondtól, védj a bajtól, sorsom bízom rád!
Húzz magadhoz! Új tavasz jön, s felragyog a világ.”

Fotó: Panna

Szerző