kultúra minden létező ágának patrónusa, büszke édesanya, örömtől sugárzó nagymama, és mára nem túlzás azt mondani, hogy két évtizede június elején három napra ízig-vérig kalocsai is. Ő Bayer Ilona, a Kék Madár Fesztivál állandó háziasszonya, jó hírének lelkes vivője, akivel az idei jótékonysági forgatag alkalmával volt szerencsénk kávézni, és beszélgetni emberi, családi, szakmai, kulturális értékekről, vagy éppen azok hiányáról. Tettük mindezt egy olyan esemény kapcsán, amely igen komoly értéket képvisel. Nagy szívfájdalma, hogy erőfeszítései ellenére országosan nem ültetődött el eléggé a köztudatban ennek a rangos eseménynek a híre.

A Kék Madár Fesztivál, mondhatjuk, hogy afféle összegzése mindannak, amit képviselsz, hiszen nemcsak háziasszonyként vezeted a műsort ilyenkor, hanem annak népszerűsítőjeként a reklámozásából is kiveszed a részed, mindezt ráadásul egy jó ügy érdekében, a beteg gyermekekért, társadalmi munkában, ami szintén nem idegen Tőled…

– Nagyon jól látod. Újságíró vagyok, rádiós, televíziós, negyven éve nyitok meg kiállításokat, menedzselek művészeket barátságból. E sokrétű tevékenység összegződik a Kék Madáron. A karitatív munkában nincs pénz marketingre, hisz akkor kevesebb jutna a rászorulóknak. A mai profit-orientált világban, a médiában „elfelejtették” a jó ügyek ingyen hírverését. Itt helyben, Kalocsán ez jól működik, de az is igaz, hogy rengeteget kap vissza érte a város. Egy –nyugodtan mondhatjuk- világszínvonalú kulturális fesztivált.
Az országos média társadalmi szerepvállalásának hiányossága, a reklámtörvény rosszul értelmezett passzusai vagy pusztán az információhiány, az érdektelenség vezetett oda, hogy nem megérdemelt rangján ismerik ezt a fesztivált. Készíthettem én több filmet annak idején, volt sok-sok interjú Gyurival (Lakatos György –alapító/ főszervező), és velem is több tv és rádió csatornán, folyamatosan írtam cikket a hajdani Elite magazinnak, majd az internetes médiában, a port.hu oldalán is szerepel évről évre. Amerre lehetett, szórtam a hírét, de ez még mind kevés ahhoz, hogy huszonhat év alatt országosan is ismertté és elismertté váljon. Pedig milyen fantasztikus dolgok vannak itt! Nincs még egy karitatív kulturális fesztivál az országban, (talán a környékbeli országokban sem) amely ilyen szép kort megélt volna úgy, hogy változatlanul a legmagasabb színvonalon ad sokrétű szeletkéket a művészet szinte minden műfajából. Az, hogy több mint negyedszázad után sem a rangján kezelik, jelzi azt is, hogy a kultúrpolitika irányítói eddig nem figyeltek még fel rá. Ez súlyos hiányosság, lévén ez (is) lenne a dolguk. Felfigyelni az ilyen egyedülálló és komoly értékeket jelentő civil kulturális eseményekre. És nem csak felfigyelni, hanem megteremteni azok hivatalos támogatását. Példát adva ezzel, serkentve másokat is, hogy kövessék a példát. De nem adom fel, a lehetőségeim keretein belül próbálkozom, hogy ez az elkeserítő helyzet megváltozzon.
Sokan kérdezik, miért csinálom. A válaszom: mert beleszülettem.  Érzékenyebb embernek születtem, mint a többség, óriási empátiával áldott meg az Isten. Kicsi gyerekkorom óta két sérült ember közvetlen közelében nőttem fel. Egyikük a nagybátyám volt, aki világos aggyal, hihetetlen üzleti érzékkel megáldva, egy törpe testbe zártan élt. Láttam, hogy szülővárosunkban, Szolnokon járva-kelve hogyan néznek rá az emberek az utcán…

Hogy élted meg ezt gyermekként? Sajnáltad őt? Bántott, amiért megbámulják?
– Nem. Mert ezt láttam születésem óta. Nekem ez a helyzet olyan természetes volt, mint az, hogy mi most itt beszélgetünk. A gyerekek elfogadóak. A mássággal szemben is. Az idegenkedést éppúgy, mint az elfogadást is a környezetükben tanulják, a szocializációjuk során. Minden attól függ, milyen példát látnak maguk körül. Amikor az első gyermekemet vártam, akkor gondoltam bele először, természetesen aggódással, hogy ez a rendellenesség esetleg genetikai alapon öröklődhet, de a sötét gondolatok hamar elillantak. A másik ember, akit említettem, gyerekkorom mindennapjainak része volt. Egy születésétől sánta kisfiúval egy udvarban nőttem fel. Innen sarjadt az a nagy empátia, ami az alaptulajdonságom. Ez jó, de abban a családomnak igaza van, hogy minden jó tulajdonság csak addig jó, amíg nem buzog túl. Ezt a gyerekeim mondták az apjuktól idézve. Előfordult ugyanis, hogy december 23-án sérült gyerekeknek konferáltam egy négyórás műsort. Előtte nap a sajátjaim megkérdezték: „Anya, karitatív alapon nekünk ki ad majd vacsorát?”. Ez kemény kritika volt, de az élet valahogyan mindig meghálálja a jócselekedeteket. Akkor például az egyik nagymama bekopogott hozzájuk, és meglepte őket egy nagy adag töltött karalábéval.


Fotó: Atti
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/6. számában olvashatjátok el.