Tévéhíradós ikon a magyar híradózás aranykorából, rádiós, újságíró, műsorvezető, a kultúra minden létező ágának patrónusa, büszke édesanya, örömtől sugárzó nagymama, és mára nem túlzás azt mondani, hogy két évtizede június elején három napra ízig-vérig kalocsai is. Ő Bayer Ilona, a Kék Madár Fesztivál állandó háziasszonya, jó hírének lelkes vivője, akivel az idei jótékonysági forgatag alkalmával volt szerencsénk kávézni, és beszélgetni emberi, családi, szakmai, kulturális értékekről, vagy éppen azok hiányáról. Tettük mindezt egy olyan esemény kapcsán, amely igen komoly értéket képvisel. Nagy szívfájdalma, hogy erőfeszítései ellenére országosan
nem ültetődött el eléggé a köztudatban ennek a rangos eseménynek a híre.
– A Kék Madár Fesztivál, mondhatjuk, hogy afféle összegzése mindannak, amit képviselsz, hiszen nemcsak háziasszonyként vezeted a műsort ilyenkor, hanem annak népszerűsítőjeként a reklámozásából is kiveszed a részed, mindezt ráadásul egy jó ügy érdekében, a beteg gyermekekért, társadalmi munkában, ami szintén nem idegen Tőled…
– Nagyon jól látod. Újságíró vagyok, rádiós, televíziós, negyven éve nyitok meg kiállításokat, menedzselek művészeket barátságból. E sokrétű tevékenység összegződik a Kék Madáron. A karitatív munkában nincs pénz marketingre, hisz akkor kevesebb jutna a rászorulóknak. A mai profit-orientált világban, a médiában „elfelejtették” a jó ügyek ingyen hírverését. Itt helyben, Kalocsán ez jól működik, de az is igaz, hogy rengeteget kap vissza érte a város. Egy –nyugodtan mondhatjuk- világszínvonalú kulturális fesztivált.
Az országos média társadalmi szerepvállalásának hiányossága, a reklámtörvény rosszul értelmezett passzusai vagy pusztán az információhiány, az érdektelenség vezetett oda, hogy nem megérdemelt rangján ismerik ezt a fesztivált. Készíthettem én több filmet annak idején, volt sok-sok interjú Gyurival (Lakatos György –alapító/ főszervező), és velem is több tv és rádió csatornán, folyamatosan írtam cikket a hajdani Elite magazinnak, majd az internetes médiában, a port.hu oldalán is szerepel évről évre. Amerre lehetett, szórtam a hírét, de ez még mind kevés ahhoz, hogy huszonhat év alatt országosan is ismertté és elismertté váljon. Pedig milyen fantasztikus dolgok vannak itt! Nincs még egy karitatív kulturális fesztivál az országban, (talán a környékbeli országokban sem) amely ilyen szép kort megélt volna úgy, hogy változatlanul a legmagasabb színvonalon ad sokrétű szeletkéket a művészet szinte minden műfajából. Az, hogy több mint negyedszázad után sem a rangján kezelik, jelzi azt is, hogy a kultúrpolitika irányítói eddig nem figyeltek még fel rá. Ez súlyos hiányosság, lévén ez (is) lenne a dolguk. Felfigyelni az ilyen egyedülálló és komoly értékeket jelentő civil kulturális eseményekre. És nem csak felfigyelni, hanem megteremteni azok hivatalos támogatását. Példát adva ezzel, serkentve másokat is, hogy kövessék a példát. De nem adom fel, a lehetőségeim keretein belül próbálkozom, hogy ez az elkeserítő helyzet megváltozzon.
Sokan kérdezik, miért csinálom. A válaszom: mert beleszülettem.  Érzékenyebb embernek születtem, mint a többség, óriási empátiával áldott meg az Isten. Kicsi gyerekkorom óta két sérült ember közvetlen közelében nőttem fel. Egyikük a nagybátyám volt, aki világos aggyal, hihetetlen üzleti érzékkel megáldva, egy törpe testbe zártan élt. Láttam, hogy szülővárosunkban, Szolnokon járva-kelve hogyan néznek rá az emberek az utcán…
– Hogy élted meg ezt gyermekként? Sajnáltad őt? Bántott, amiért megbámulják?
– Nem. Mert ezt láttam születésem óta. Nekem ez a helyzet olyan természetes volt, mint az, hogy mi most itt beszélgetünk. A gyerekek elfogadóak. A mássággal szemben is. Az idegenkedést éppúgy, mint az elfogadást is a környezetükben tanulják, a szocializációjuk során. Minden attól függ, milyen példát látnak maguk körül. Amikor az első gyermekemet vártam, akkor gondoltam bele először, természetesen aggódással, hogy ez a rendellenesség esetleg genetikai alapon öröklődhet, de a sötét gondolatok hamar elillantak. A másik ember, akit említettem, gyerekkorom mindennapjainak része volt. Egy születésétől sánta kisfiúval egy udvarban nőttem fel. Innen sarjadt az a nagy empátia, ami az alaptulajdonságom. Ez jó, de abban a családomnak igaza van, hogy minden jó tulajdonság csak addig jó, amíg nem buzog túl. Ezt a gyerekeim mondták az apjuktól idézve. Előfordult ugyanis, hogy december 23-án sérült gyerekeknek konferáltam egy négyórás műsort. Előtte nap a sajátjaim megkérdezték: „Anya, karitatív alapon nekünk ki ad majd vacsorát?”. Ez kemény kritika volt, de az élet valahogyan mindig meghálálja a jócselekedeteket. Akkor például az egyik nagymama bekopogott hozzájuk, és meglepte őket egy nagy adag töltött karalábéval.
– A túlzott empátia híradósként, szerkesztőként, újságíróként mekkora ajándék vagy éppen egy leküzdendő adottság?
– Mindenképpen ajándék, mert az emberek kimondatlanul is érzik, és ez kulcs a megnyitásukhoz. A hajléktalanoktól Göncz Árpád köztársasági elnök úrig elég nagy a szórás társadalmi szinten, de nem volt ember, akivel ne találtam volna meg a hangot. Nekem nem volt reménytelen riportalany. Nemet legfeljebb politikusoktól kaptam egy-egy kritikus kérdés kapcsán. A gyors kapcsolatteremtés képessége elengedhetetlen ebben a szakmában. És sokat segít a természetesség is. Az a képernyőn is átsugároz. Talán ezért szeretnek a szűkebb és a tágabb környezetemben éppúgy ahogy tévés évtizedeim alatt a nézők. Sokan mondták/írták, milyen megnyugtató a személyiségem, hogy szinte árad belőlem a harmónia. Ezen a mai napig meglepődöm, mert egyáltalán nem érzem magam nyugodt alkatnak. Inkább impulzív, vitatkozó, harcos, azonnal intézkedő, olaszosan temperamentumos. De nyilvánvalóan jóban vagyok magammal, és a világ jobbik felével, ez pedig harmónia formájában sugárzik át az emberekre. Örök optimizmusom sokáig nem hagyott cserben. Nagy repedések az első szabad választások évében keletkeztek rajta. 1990 őszén felálltunk tizennégyen, mert az Aczél Endre nevével fémjelzett korszak után képtelenek voltunk ismét irányított hírműsort készíteni. Nagy trauma volt ez az életünkben. Alaposan fejbekólintott… Hankiss Elemér elnök úrnak köszönhetjük, hogy munkamegtagadóként nem rúgtak ki azonnal bennünket. Sőt, utána még jött egy nagyon termékeny kilencéves időszak, amikor szinte lubickoltam a rengeteg és különféle lehetőség között. Több szerkesztőség keresett meg, sokféle területen kipróbálhattam magam.  Ekkor indult két saját sorozatom, a „Civil kurázsi” és a „Zöldövezet” –mindkettő tíz-tíz évig volt képernyőn- de dolgoztam az „Ablak” c. élő belpolitikai magazinban, tagja voltam a méltán népszerű „Stúdió” csapatának. A 90-es évek elején még volt társadalmi becsülete a kultúrának, hiszen a „Stúdió” heti egy óráját keddenként az esti főműsoridőben sugározták. Vezettem népzenei műsorokat, forgattam itthon és külföldön riport- és portréfilmeket Izraeltől Japánig, Amerikától Irakig. Megválasztása után Göncz elnök urat a mi kis csapatunk kísérhette el első külföldi útjára, az USA-ba. Vele még a Fehér Házban is jártunk, bejutottunk a híres ovális szobába, az idősebb Bush-sal rendezett találkozójára.
Ott voltunk azon a Bel Air-i (Los Angeles) partin, ahol Teller Ede és Tony Curtis is köszöntötte az első szabadon választott magyar köztársasági elnököt. Említhetném a felejthetetlen nagy találkozásokat a kultúra itthoni és nemzetközi óriásaival, Yehudi Menuhinnel, a zongoraművész Richterrel, vagy a Szovjetúnió híres ellenzéki színész-énekesével, Vlagyimir Viszockijjal. És sorolhatnám, ameddig csak a magazin utolsó oldalára nem érnénk… De a legnagyobb siker mégis az volt, ha műsorainkban sikerült gubancos eseteket kibogozni, a szereplőknek újrakezdési lehetőséget adni. A „Civil kurázsi” a térség egyetlen ilyen tartalmú, a civil társadalom történéseit bemutató programja volt. Nagy megtiszteltetés ért, amikor, mint a műsor alapító főszerkesztőjének Jancsó Miklós személyesen adta át nekem a Tolerancia-díjat, amelyet egy rangos grémium szavazott meg. Többet ért ez számomra mindenféle állami kitüntetésnél. Szoktam volt mondani, ez az én Kossuth-díjam… Az is nagy elismerés volt nekem, amikor egy általam nagyrabecsült tv-kritikus műsoromat górcső alá véve „Közszolganőnek” nevezett.
Munkamániás vagyok, a legnagyobb konfliktust egész életemben ez okozta a családi életemben is. Kár lenne tagadni, a legaktívabb tévés időszakomban sokszor került hátrányba a családom. Mondjuk, akkoriban nem is volt jellemző, hogy egy tévés anyuka három gyermeket vállal úgy, hogy a harmadikat negyvenévesen szüli… Na, ehhez kellett a civil kurázsi! (nevet fel)
– Ha visszagondolok azokra az évekre, egy mindig csinos, dekoratív, visszafogottan elegáns, szőke hölgy képe van előttem, noha, te őszintén tiltakoztál, ha valaki szépnek titulált…
– Pedig akkoriban még mindannyian a magunk stylistjai voltunk, maga a kifejezés sem volt ismert. A kereskedelmi televíziózással jött divatba. Nekem senki nem mondta el például, hogy ne vegyek fel nagy fülbevalót, ami, ha mozdítok a fejemen, beindul, mint a harang. A szemüvegem önmagában uralta az arcomat, ahhoz szolidan kellett öltözködni. Hogy milyen szín és stílus áll jól, mind magunknak találtuk ki. Mindent a magunk kárán tanultunk meg. Nekem sokat segített ebben, hogy az adások után visszanéztem a híradót, és azonnal láttam, mi volt rendben a külsőmmel és mi nem. Ez persze vonatkozik a beszédstílusra és a képernyős metakommunikációra is. Aztán, ami nem tetszett, korrigáltam a következő adásban. Megjegyzem, nagyon szigorú kritikusa vagyok ma is magamnak.
Egymásnak sem voltatok a stílus-tanácsadói?
– Nem. A híradózás rohanós műfaj. Nem volt nekünk erre időnk. Az adás előtti sminkre se sok. Gyakran előfordult, hogy a frizurám hátulja bizony nem volt olyan tetszetős, mint az eleje. Még az adás előtti percekben is diktáltuk a legfrissebb híreket. A tartalom volt a szent, a mindenekelőtt való. Miközben nem tagadom, a televízióban a megjelenés is nagyon fontos, hisz először a látvány köszön be, a tartalom kicsit később.
– Milyen volt akkoriban híradózni?
– Speciális terület ez, amelyet az örökös készenlét, a folyamatos informálódás és a hihetetlen gyorsaság jellemez. Volt olyan ügyeleti napunk, amikor 4-5 riportot is le kellett forgatni a legkülönfélébb témákban.  Erre a munkakörre jó szemmel kell kiválasztani az embereket, mert itt nem arról van szó, hogy ki mennyire művelt. Kell persze egy intellektuális szint, de a legfontosabb, hogy gyorsan kell felfognod, ami körülötted történik. Mondok rá példát. Az imént említett ügyeleti riportok egyike egy mezőgazdasági konferencia volt. Miközben te nem vagy agrárszakember. Az illetékes elmondja neked, mondjuk a gyógymetszés lényegét. Amiről te életedben nem hallottál. Röpdösnek a levegőben a szakszavak, és van rá 5-10 perced, hogy megértsd, miről van szó, de ez még nem elég. Úgy kell megfogalmaznod, hogy Mari néni is értse, és a témában jártasak se nevessenek ki, hogy miket hord itt össze ez az aszfalton termett nőszemély.  És persze, ripsz-ropsz, vágóképeket kell készíteni a témáról, és legtöbbször egy mini-interjú is szükségeltetik… Ezt a szellemi és fizikai tempót nem sokan bírják. De aki igen, az valóban a „hírek szerelmese”- hogy egyik kedvenc filmem címét idézzem.
Két korszakot éltem meg a híradónál, az egyik a Matúz Józsefné, a másik az l986-tól tartó négy év, amely Aczél Endre nevéhez fűződik. Az elsőben hihetetlen jó szakmai alapot kaptunk a leghosszabban működő televíziós főszerkesztő irányítása alatt. A munkának rangja volt és nem könnyen, hanem lépcsőfokokon keresztül lehetett csak előrébb jutni. De meg is tanultuk a szakmát. Elő nem fordulhatott, hogy –némi túlzással- beesik valaki az utcáról, és másnap már műsort vezet. A másik, az Aczél-éra, amelyet a fantasztikus szakmai színvonal és a remek közösségi szellem jellemzett. Mindez addig sosem tapasztalt nagy szabadsággal párosult. A rendszerváltás előszobájában a Pártközponti Bizottság a szétesés szélén már csak a saját hatalmának átmentésével volt elfoglalva. Elmaradt a folyamatos politikai nyomásgyakorlás és számonkérés. A saját szakmai felkészültségünk és etikánk volt az egyetlen mérce. Azt a négy évet az a fajta szellemi szabadság jellemezte, amelyben az egyetlen cél volt, tisztességes Híradót készíteni! Felejthetetlen idők voltak. A rendszerváltó években 3.5-4 millió között volt a híradó nézettsége. Ma ez már mesének tűnik. Ennek csekély töredékével is boldogan beérnék. Azzal együtt, hogy akkor kevés csatorna volt, plusz a rendszerváltás történelmi időszakában égett az ország, és az elsődleges hírforrás az MTV Híradó volt. Számunkra a szakma csúcsa volt az a négy esztendő, maga a csoda!
– Hogyan látod a magyar televíziózás mai helyzetét, és ha belecsöppennél ebbe a gépezetbe, hová helyeznéd magad?
– Szomorú és dühös vagyok egyszerre. A legnagyobb hatású média hatása romboló. Ahelyett, hogy építő lenne. Röviden ez a diagnózis. Hosszabban meg nincs terjedelem, hogy kifejtsem. Anélkül pedig félreérthető lenne. Azt kérded, hol tudnám magam elképzelni? A híradózásban például, de már csak műsorvezetést vállalnék, a riporteri munkát, így, közel a hetvenhez nem bírnám fizikailag. Érdekes, izgalmas kulturális műsort is jó lenne csinálni. Nem pusztán beszélgetéseket, amiknek se vége, se hossza. A kultúra nem az a terület, amelynek történéseit képek, bejátszások, vitaműsorok nélkül jól, élményszerűen be lehetne mutatni. A „beszélünk róla” módszert fel kellene váltania a „megmutatom”-nak.  Hogy a néző a történések közepében érezhesse magát. Mi van az élmény helyett? Ülnek a műsorvezetők, futószalagon terelik be eléjük a vendégeket. A mai televíziózás nagy része valójában csak képes rádió. Beszélnek, csak beszélnek mindenről. Helyszíni bejelentkezés, vagy tartalmas képi illusztrációvágó híján a néző nem érezheti az eseményen magát. Persze, ez nem magyar, hanem világjelenség. De Japánban például, ahol több száz televíziós csatorna van, ma is futnak olyanok – különösen az államilag finanszírozottak -, amelyek komoly értékmentést, értékközvetítést vállalnak. A közszolgálatiság nem az unalom szinonimája. Nálunk a közszolgálati televízió rossz másolata a kereskedelmi csatornáknak. Sajnos az a közvélekedés, hogy amit a tévében mutogatnak, az követendő attitűd. Gondolj csak bele, hogy milyen téveszme az, amikor egy olyan műsorba hívnak vendégnek, ahol a műsorvezető egy izomagyú nagyképű.
–Voltál vendég ilyen műsorban?
– Igen. Sajnos a jóindulatom néha tévútra visz. A műsor szerkesztője régi kedves kollégám volt, de amikor megláttam, hogy ki fogad a stúdióban, elképedtem. Itt nem arról van szó, hogy bárkit is lenéznék, de azzal tisztában vagyok, hogy mit képviseltem a negyvenöt éves rádiózásom/televíziózásom alatt. Nekem nem a kor, hanem a színvonal számít. Nem lenne a mai ún. sztárokkal sem bajom, ha nem a legnagyobb tömeghatású médiában villogtatnák magukat. Ha az említett izomagyú, erőszakos, rámenős senki nem vált volna mára ikonná, akire fiatalok követendő példaként tekintenek. Ami a legszörnyűbb, hogy még számtalan hasonló –kollégának nem szívesen nevezném- emberke tűnik fel a képernyőn. Nagy értékválságban élünk.
*** NET EXKLUZÍV ***
– Köztudottan színház- és filmrajongó vagy. Egyetértesz azzal, hogy a mai magyar filmgyártás viszont mintha reneszánszát élné?
– Igen, határozottan tetszik, amit ezen a téren látok! Sok friss szellemű magyar film készül. Minőségükre a legjobb visszaigazolás, hogy az Oscar-díj mezőnyökben most már, mondhatni, rendszeresen ott vagyunk! Boldog lennék, ha a televíziózásban is olyan megújulás lenne tapasztalható, mint a filmgyártásban. De ez egyelőre utópiának tűnik. A színházi életünk is nagyon izgalmas! Ott van az Örkény Színház, aminek szinte minden produkciója tízből tízes! Ott nem látsz rossz előadást. Aztán ott vannak a magánszínházak, a Karinthy Színház, az Orlai Produkció. Régi vágyam egy olyan kulturális médiabokrot szervezni, amiben van egy tévécsatorna, egy rádió, egy magazin és egy internetes oldal, és mindezek egymás erősítésével működnek. A kereskedelmi csatornák egyetlen óriási, dicsérendő húzása az volt itthon, hogy a csatornához kötődő arcokat és műsorokat agyba-főbe reklámozták a saját felületeiken és más sajtótermékekben. Fontos, hogy az emberek tudják, hogy kik kötődnek hozzájuk – ez viszont csak egy icipici része nyilván az egésznek.
– Kicsit elvesztünk a mában és az ideák világában, de visszakanyarodva hozzád, sokat meséltél arról, milyen volt anno tévésnek lenni.  De mi történt, amikor átlépted az otthonod küszöbét?
– Természetesen feleség, anyuka és háziasszony voltam. Miközben egy percig sem szűntem meg újságírónak lenni. A szemem a mai napig szúrja, hogy miről, milyen formában csinálnék szívesen riportot. Mára elmúltak azok az idők, amikor kimentünk egy gyárba, utánajárunk egy kényesebb ügynek, az lemegy a Híradóban, és a vétkes másnap már nem volt igazgató! Fontos volt persze, hogy véletlenül se sárdobálás történjen. Mindent szakmailag megalapozottan járjunk körül. Ma ilyen hatást elérni elképzelhetetlen! Kevés olyan ember van, aki tudja, hogy mi történik ma az országban, hogy mi az igazság. Ha kipattan egy kínos ügy –tudjuk, naponta több is…- a kormánypártiak ellenzéki ármánykodást emlegetnek, ami fordítva ugyanígy igaz.
– Te híradós voltál. Ki mernéd mondani, hogy tudod, mi történik itt?
– Honnan tudnám? Maximum találgathatunk.
– Szóval, otthon tud nem híradós lenni a híradós?
– Nekem, személy szerint jó adottságom, hogy nagyon gyorsan tudok váltani. Elég tíz perc relaxáció arra, hogy feltöltődjek. Elmentem a gyerekért, hazafelé bevásároltunk, éjszakánként befőtteket és dzsemeket tettem el. Persze, tudtam volna éjszakánként aludni, de szerettem, hogy a gyerekek olyan házilekvárt és savanyúságot ettek, amiben tudtam, hogy mi van. Hétközben jellemzően nem főztem, hiszen mindenki ott evett, ahol éppen volt, iskolában, óvodában, bölcsődében, a munkahelyén. De egyébként sok finomságot készítettem nekik. A világ másik felén is emlegetik a mama tárkonyos krumplifőzelékét, a rakott zöldségeit, a padlizsánkrémemet. A főzés nekem éppoly alkotómunka volt, mint a szakmai kihívások. És remekül kikapcsolt. Éppúgy, mint az olvasás, az utazás, a kötés, (milyen remek és hasznos idegnyugató…) a séta a gyerekekkel, a játék.
 – Ha egyetlen híradós anyagot készíthetnél, mindegy is, hogy melyik csatorna melyik hírműsorába, csak azt mondanák, hogy „Ica, gyerünk, még egyszer mutasd meg nekünk!”, milyen hírt és hogyan dolgoznál fel?
Nem bújok ki a válasz alól, de mondtam, hogy a híradóban már csak műsorvezetést vállalnék.  Az más kérdés, ha nem híradót, akkor mit csinálnék szívem szerint. Portré-sorozatba fognék, és a Magyarországon új hazára talált külföldieket mutatnám be. Nem ártana látni az országnak, hogy ezek az emberek mi mindennel gazdagítják szülőhazánkat.
– Ha néhány percre visszamehetnél –mondjuk- negyven évet az időben, és adhatnál egy jó tanácsot a mostani élettapasztalatoddal az akkori Bayer Ilona riporternek-híradósnak, és Bayer Ilonának, az édesanyának, mit mondanál?
– Fogas kérdés… Talán azt, hogy picivel kisebb tempóval is eljuthatunk ugyanarra a  csúcsra. És mennyivel jobban élvezzük a panorámát, ha nem infarktus-közeli állapotban, légszomjjal küszködve már levegőt is alig tudunk venni…
– „Anyós lettem Japánban”. Ha jól tudom, ez a címe készülő könyvednek. Mit fogsz mesélni nekünk, és terveid szerint mikor vehetjük majd kézbe a könyvet?
– Az alcím mindent megmagyaráz: „Hétköznapok a Felkelő Nap országában”. Ezekből ismerszik meg ugyanis legjobban egy ország. Sajnos -épp Japánból jövet egy hosszabb betegség miatt- lassabban haladok vele, mint terveztem. Közben Ausztriában megszületett a harmadik unokám, úgyhogy még többet kell utazgatnom a Budapest-Baden-Oszaka háromszögben… De vissza a könyvhöz! Jövő szeptember a magamadta legutolsó határidő, ugyanis 2019-ben ünnepeljük a magyar-japán diplomáciai kapcsolatok fennállásának 150. évfordulóját. A könyv hasznossága mellett tisztelgés is egyben e jeles évforduló előtt…
Köszönöm a beszélgetést, ha előbb nem, viszontlátásra a 2019-es Kék Madár Fesztiválon!